LEONARDO
Mennyi üvegszilánk szúrja nyelvem!
Milyen kőfalat emeltem
házam közé s házad közé,
hogy ne gondoljak rád többé.
Így volt. Emlékszel? Ha csak
messziről megláttalak,
homokot vágtam szemembe.
S lovam, önként, mindenünnen
hozzád vitt, mihelyt fölültem.
Ezüst tűkkel feketén
forgott szívemben a vér,
s álmom is csak gaz füvek
mérgét lehelte belém.
És a bűn mégsem enyém,
a föld a bűnös, az illat,
az, amely most is felémtör,
kebleidből, fürtjeidből...
Ébredő kismadarak
verődnek az ág között.
Halódik az éjszaka
már a kövek élein.
Menjünk, a bokrok mögött
hadd szeresselek örökre.
Bánom is már a világ
mérgét, amit szór reánk.
Fény ölelkezik a fénnyel,
egy picike fénysugár
egy döféssel két kalászt
leszúr. Menjünk. |