Hermann Goetz: A makrancos hölgy
Forditotta : VIDOR DEZSŐ
SZEMÉLYEK
Baptista, gazdag páduai nemes
Katalin, Bianca, lányai
Lucentio, Hortensio Bianka kérői
Petruchio, veronai nemes
Grumio, a szolgája
Egy szabó
Főkomornyik, Gazdasszony Baptista házában
Egy cseléd
Baptista és Petruchio cselédei. Lakodalmas
vendégek. Szomszédok, stb.
Az I., II., III. felvonás Páduában, a IV. Petruchio
veronai házában történik.
ELSŐ FELVONÁS.
Utca Páduában. Jobbra Baptista erkélyes háza. Lassanként
beáll az éj, minden sötét, csak Baptista házában látni
világosságot. Lucentio kezében gitárral belép.
ELSŐ JELENET.
LUCENTIO
Zengjen lágyan lantom hangja,
Zsongjon édesen dalom,
Hogy az angyalt ide csalja,
Tárva várja két karom.
KAR
(kivül.)
Most már elég !
(Baptista házából már előbb zaj hallatszott.)
LUCENTIO
Illatos, szép selyem párna,
Melyen szép feje pihen,
Sugd meg, hogy csak őt imádja
Én szerelmes hű szivem.
KAR
Most már elég !
LUCENTIO
(türelmetlenül néz a ház felé,
de amint a zaj elcsöndesül, folytatja.)
Mint a napsugárnak fénye
Béragyogja az eget,
A te két szemednek éje
Lángra gyujtja szivemet
KAR
Ej ! most már elég !
Ördög marad e házba' még !
LUCENTIO
De mit jelent ez éji lárma ?
Amoda bent ugyan mi járja?
KAR
Most már elég !
Az ördög sem maradna még.
Munkánk bérét szükre szabja,
Ám a szitkot egyre szórja ;
Olyan zsörtös, olyan zsémbes,
Tettben, szóban olyan mérges;
Ez a büszke, szép Kató -
Tán a poklokból való.
Minket ő űz most el innen ;
Őt meg sujtsa majd az Isten !
Nem bebuvik minden sutba
Istállóba, kamralyukba ?
Későn fekszik, korán kél fel,
Hogy ránk lessen nappal-éjjel ;
S mindig korhol és pirongat.
Itt az ember nem mulathat,
Nem nevethet jót kedvére ;
Mert ő néki nincs inyére.
Azért hát fel, el innen, el !
E ház az ördögnek se' kell.
BAPTISTA
(az ajtóban)
Még csak egy szóra, ti jó nép !
Ily hamar mért futnátok szét ?
KAR
Szavad nem használ, tudd meg azt;
Bennünket semmi sem maraszt.
BAPTISTA
Még csak egy szóra !
KAR
Nem, nem ; el !
E ház az ördögnek se' kell !
BAPTISTA
Én leszek majd az úr a házba'.
KAR
Kelmedet is kidobja lánya.
BAPTISTA
Akadhat férje nem sokára.
KAR
Kacagtató ! Hát kinek kéne ?
KATALIN
(megjelenik az erkélyen)
Atyám, óh kérlek, hagyjad őket el !
Hitvány e népség,
nem méltó, hogy megtürjed őket.
Szóba se állj velök többé !
A házba jőjj és örvendj, hogy e rest,
Megbizhatlan rossz cselédség elmegy !
Védelmet, nékik e fedél ne adjon !
BAPTISTA
De ebbe, kérlek, még se ártsd magad !
KAR
No csak ne félj ; mi ugyis elmegyünk !
(A szomszédos házak ablakaiban
bosszus arcok mutatkoznak.)
SZOMSZÉDASSZONYOK
Lesztek-e már most békességben ?
Már most mindenki ágyba térjen !
BAPTISTA
Usztok a borban és a pénzben.
De most engedtek már, remélem ?
KATALIN
Hogy forr, hogy ég a dühtől vérem
Már csak be kell a házba térnem !
KAR
Békét lelünk a bor tüzében,
És engedelmeskedünk szépen.
Szinyor Baptista soká éljen,
S az ő egész jó háza népe
BAPTISTA
No már most jőjjetek be vélem.
KAR
Veled megyünk, a jó bor éljen !
LUCENTIO
No végre csend lesz tán az éjben,
S feléled ujra szép reményem.
KAR
(kivül, Baptista házában)
A sült galamb felénk repül, csuhaj !
No hát mulassunk ész nélkül ! csuhaj !
Koccints s üritsd a telt pohárt,
Már nincsen semmi baj ! csuhaj !
Megáldja ég e ház urát, csuhaj !
(A világosság eltünik Baptista házában. Beáll a csend.)
MÁSODIK JELENET.
Lucentio egyedül, később Bianka.
LUCENTIO
Megszünt a lárma és a zaj ;
Most rajtad a sor, óh lantom,
Szólalj ujra meg,
És hangod az édes lány szivéhez szóljon !
Édes Biankám, nézd, a lelkem
Száll e dalban im feléd ;
Hogy te véled egybekeljen,
Szivem égő vágya rég !
(Lucentio várakozóan az erkélyre tekint.
Bianka előbb kissé elrejtőzve megjelenik.)
BIANKA
Mi szépen szól ez ajkról itt az ének ;
Mi gyakran hallom ezt a szép zenét,
Titokzatos homályán mely az éjnek
Óh, a szivembe hat s megrészegit !
Ki lehet ott ? Már csak megnézem ;
Egy percre kipillanthatok talán.
LUCENTIO
Ragyogó napsugár mennyei fényben,
Édesen, bűvölőn tekint reám.
Ne hagyj el oly hamar, forditsd arcodat
Egy percre csak felém, óh édesem ;
Forró szerelmem zálogát im fogadd,
És add tiédet érte szivesen !
BIANKA
Nagyon mohó vagy ám, szerelmes dalnok ;
Ne hidd, hogy ide érted jöttem el !
Hogy véletlen épp megcsendült a lantod,
A hüvös esti szellő csalt e helyre fel.
LUCENTIO
Az esti szellőt óh miként irigylem !
Óh bárha birnék bűverővel én,
Hogy szellővé lehetnék s szállnék innen
Te hozzád s arcodat legyinthetném
BIANKA
De igy szerelmed állhatatossága
Mint röpke szél illan hamar tovább.
LUCENTIO
A röpke szél is örök hűséggel imádna,
S hallkan a kebleden elhalni vágy.
BIANKA
Kimulni vágyol, ily korán halálra
Te árva szélvihar, mint szánlak én.
LUCENTIO
Azért, hogy uj életnek napsugára
Ragyogjon majd feléd és én felém.
BIANKA
(hirtelen elszomorodással, halkan)
Uj élet várna hát reám, uj élet ?
LUCENTIO
Mi busitott el olyan hirtelen ?
Óh, szép szemed fényét el ne fordítsd, kérlek !
Meglásd, te édes, hogy boldog léssz,
ha hinni fogsz nekem !
BIANKA
Uj élet várna hát reám; uj élet ?
Mi édes vón'a szép feltámadás !
Elűzve ezt a bús, e gyászos éjet,
Kivárni mig eljő a hajnalpirkadás !
LUCENTIO
Uj élet várna ám reád, uj élet.
Mi édes lesz a szép feltámadás !
A nap közelg, elüzzük majd az éjet.
Meglásd, eljő a hajnálpirkadás !
(Hortensio megjelen anélkül, hogy az előbbiekre ügyet
vetne; zenészek jönnek utána. Hortensio sorba állitja
őket s némajátékkal int, hogy fogjanak hozzá. A zenészek
a szerenádba kezdenek.)
HARMADIK JELENET.
Előbbiek. Hortensio. Zenészek. Késöbb Baptista.
BIANKA
(titkon Lucentióhoz)
Most mennem kell.
A nyegle vén legény,
Ki gyakran éji zenét ád,
S atyámtól kérte már kezemet,
Itt van megint.
Az ég megáldjon !
(El.)
HORTENSIO
Ni, fehér ruha ! Bianka talán.
Hát az ott ki lehet
LUCENTIO
(magában)
Az ördög vinne !
Várj csak, majd én megtanitlak !
(El.)
No, tán csak abbahagynád ezt a zajt !
E flótanyávogás ugyan kinek tetszik ?
Mit hápogattok ? Mért e bömbölés ?
HORTENSIO
(dühösen)
Ki bömböl ? Hápogás ez ? Nyávogás ez ?
Kérlek, szavadat válogasd meg jobban !
(Jelt ad a zenészeknek, hogy kezdjék ujra.
Lelkes elragadtatással. )
Mert ezt az ékes szerenádot
Muzsám légyen érte áldott,
Mely sugallta szép zeném !
Ez a szép szerelmi ének
Biankám kedvéért fakad.
LUCENTIO
No már ezt hogy türhetném meg ?
Hordd el innen most magad !
HORTENSIO
Ej no lám ! Verést akarna
Büntetésül tán az ur ?
LUCENTIO
Majd a választ kardom adja ;
Jól vigyázz, mert mellbe szur !
(Mialatt mindketten kardot rántanak, megjelen Baptista
hálóköntösben, kezében gyertya; háza ajtajában áll.)
BAPTISTA
Ez éjjel minden ördög hát szabad ?
Sehogyse lesz már béke ?
Flóta hangja, majd vad civódás,
Éles kardok is ! - Mit látok ?
Te vagy az, Hortensio ?
HORTENSIO
Igen, uram.
BAPTISTA
Hát mit műveltek itt ?
Éjjeli zene már megint?
Az éjjeli muzsikát
Nem megtiltottam-é ?
És hogy e ház körül járjatok ?
De most már úgy remélem,
Hogy elég lesz, úgy-e ?
(Hortensio elküldi a zenészeket.)
LUCENTIO
(Baptistához)
Engedd uram . . .
BAPTISTA
(nyersen)
Nem engedek.
LUCENTIO
Nevem Lucentio .?
BAPTISTA
No, és aztán ?
LUCENTIO
Vicentio az atyám.
BAPTISTA
Mindegy nekem.
LUCENTIO
Pisában gazdag ur.
BAPTISTA
Mit bánom én.
LUCENTIO
És Páduába tanulni jöttem el.
BAPTISTA
Tanulni ? Igy ?
LUCENTIO
De sokra nem vivém.
BAPTISTA
Mindjárt gondoltam ezt.
LUCENTIO
Hallgass meg óh !
Szép Biankád ahogy föllelém,
A sok lecke többé nekem nem kellett ;
Egy érzés rabja lettem én,
És kedvem már tanulásra nem volt.
Óh add e leánykát, e kincset nekem !
Meglásd, hogy e hű sziv őrzeni fogja !
HORTENSIO
Megőrzöd ám oly hűségesen,
Mint rózsaszirmot a szél forgatagja.
BAPTISTA
Hiába kérsz,
Mert előbb Katalint adom férjhez.
Őt ki kéri, annak nyitva házam.
Most tudjátok.
LUCENTIO
Óh nagy ég !
HORTENSIO
Hogy érted ?
BAPTISTA
Látom már, hogy igy lesz jó
Tehát mig Katalint el nem jegyezhetem,
És férjhez nem megyen,
Biankáról szó se lesz.
HORTENSIO
A szegény lányok !
Búsan, magányban töltik ifjuságuk.
BAPTISTA
Óh nem !
Vigasztalásra lelnek ők
A tudományban ; tanitókat tartok,
Kik jól tanitnak fizikát, zenét és mitológiát.
De, én bolond, mit is fecsegek néktek?
Aludni térek ; már feljő a nap.
Nos tehát tanácsolom, kerüljétek
E házat ! És most jó éjszakát urak !
(El a házba.)
NEGYEDIK JELENET.
Lucentio, Hortensio.
HORTENSIO
(gunyos bókolással)
Nos köszöntöm tiszta szivvel
Önt, nagy bölcs tudós uram !
LUCENTIO
Ön nagyobb sikerrel járt el,
Hát nevethet boldogan.
HORTENSIO
Önnek adja Katát apja ;
Mért nem kéri ?
LUCENTIO
Hogy miért ?
Hát azért, hogy ön kaphassa ;
Önnek adja hű szivét !
HORTENSIO
Érje be ön a kezével !
LUCENTIO
Könnyen még se vesse el !
Ha megkéri, szép zenével
Önnek taktust ver, ha kell.
HORTENSIO
(félre)
Várj, te kópé ; várj, te nyegle !
Majd meglásd, Hortensio hogyan lefőz !
LUCENTIO
(félre)
Várj te, várj te, vén bakkecske !
Majd lesz mód, mely téged biztosan legyőz !
EGYÜTT
Hah ! mi nagyszerü ez eszme !
Mester kell a két leánynak,
Mondta atyjuk ! Milyen eszme !
Milyen eszme, pszt ! milyen eszme !
Szép reményem horgonyának
Itt kell hát kikötni bátran :
Mint tanitó Baptistánál
Helyet kérek majd a házban.
Milyen ötlet, óh mily eszme
Minden korlát, gát leverve.
Ő marad kint, én leszek benn ;
Jó szerencsém nem hagy engem !
El nem hagy engem !
Boldogságom már nincs messze,
Milyen ötlet, milyen eszme !
LUCENTIO
Ámde most megválok öntől,
Isten áldja, én megyek.
HORTENSIO
Ön majd holnap szörnyüt bámul,
Ha szerencsém rám nevet.
LUCENTIO
Ám ki végén fog kacagni
Az majd legjobban kacag.
HORTENSIO
Hátha én kacagnék jobban,
Köztünk nem lesz nagy harag.
Jöjjön esküvőmre, kérem,
Nálam mindig jól lakik !
LUCENTIO
Mindig jó étvágya légyen !
Én bizonynyal, ott leszek.
HORTENSIO
Boldogan lát majd ott ujra.
LUCENTIO
(gunyosan)
Ifju bájban gazdagon.
HORTENSIO
Nászdanákat zengve vigan.
LUCENTIO
Ám a végkádenciát majd én adom !
(Ütlegelést jelezve, el.)
HORTENSIO
(egyedül, fenyegetőn)
Hah ! majd megtanitlak én még!
Azt ez egyet fogadom.
Ámde menjünk most el innét;
Még egy órát alhatom.
(Hortensio el akar menni s beleütközik Petruchióba,
aki szolgájával, Grumióval belép.)
ÖTÖDIK JELENET.
Hortensio, Petruchio, Grumio.
PETHUCHIO
(a feléje támolygó Hortensiót odébb lökve)
De nagy szamár vagy ! Hogyha nem vigyázol,
Majd széthasitom azt a tökfejed !
HORTENSIO
No ez Petruchio ! Engem majd elgázol,
Goromba mégis : ez csak ő lehet !
PETRUCHIO
(Hortensio kezét rázva)
Te vagy, Hortensio ? S még mindig ily ifjan ?
A régi szép legény, no annak
Örvendek, hogy itt vagy.
GRUMIO
(uti cókmókját a földre vetve)
Dobjuk le a vackot!
HORTENSIO
Ily hirtelen honnan került elém?
PETRUCHIO
Ezt kérdezd künn a zugó szélvihartól,
Mely engem szárnyán messze hord.
HORTENSIO
Még mindig hontalan és szabad élted?
GRUMIO
Egy percnyi nyugta nincs s nem lesz soha.
PETRUCHIO
És mégis unom ezt az életet már,
És érzem azt hogy nékem csak teher.
HORTENSIO
De gazdag vagy.
PETRUCHIO
Undoritóan gazdag.
Hát azt hiszed, hogy boldogit a pénz ?
Hisz senki ellentállni nem tud annak.
Egész világ, ah ! zsoldosom; ha kell.
HORTENSIO
S ha egy szép nő kitüntetne kegyével,
Unalmas élted felvidulna jól ?
PETRUCHIO
Óh ég ! Hogy tudnám lángolón szeretni
A nőt, ki vélem egyszer szembeszáll !
HORTENSIO
Ha csak ez kell, én ismerek épp olyat . . .
Az szép leány, de kemény mint a kő.
PETRUCHIO
Nos, látod, ilyen nőre vágyom régen,
Kit meg nem hódit senki majd csak én,
Óh, akkor tudnám, hogy miért is élek
S elmondhatnám, hogy nem hiába éltem ;
Bár volna nő, ki harcra száll velem
S dacol, mint én !
HORTENSIO
No ez, ne félj, dacol
Veszekszik mindig.
PETRUCHIO
Nékem éppen ez kell.
HORTENSIO
És makrancos !
PETRUCHIO
Jó, majd megszeliditem !
HORTENSIO
A nyelve olyan; mint borotva éle.
PETRUCHIO
Ezt látnom kell, de hol, mikor s hogyan ?
HORTENSIO
Ismered-e Minola Baptistát
PETRUCHIO
Azt hiszem, hogy igen.
Már régen volt, hogy itten
Páduán haladva át
Meglátogattam őt
Emlékezem,
Hogy akkor láttam ott egy hetyke kis lányt.
A szeme szép volt, Katalin a neve.
HORTENSIO
No ő az !
PETRUCHIO
Hej, milyen goromba volt
A dacos lány, mikor egy csókját kértem.
HORTENSIO
No hát te is, mint más, ugy jártál éppen, mint a többi.
Még minden kérőjével igy bánt nyiltan.
PETRUCHIO
Ej bánom is én ! Vágyam csak égőbb !
Legyőzöm szivét és ő az enyém lesz
(fokozódó hévvel)
Ez oszt' az asszony, nékem csak ilyen kell !
Magamhoz méltó ő legyen !
Megvivtam gyilkos fegyverekkel
S az enyém lőn a győzelem.
Hej a veszéllyel szembenéz szemem,
De szende kis galamb nem kell nekem !
Ha dühös oroszlán bőszen bömbölt,
Dühét mosolyogva hallgatám.
A menykő hullott, dörgött ég s a föld,
Jó kedvem akkor jött meg ám !
Hogy kivel verekszem, azt sohse néztem
Csak harcra, harcra vágytam én.
Hogyha sas volnék, ott volna fészkem,
Hol ég a vulkán, láva kén ;
Bátran, vidáman megvivni a harcot
Az a gyönyör, az élvezet !
S ha már megállnom nem lehet ;
Erőm, reményem, elveszett,
Hát összetörnék, de meg nem hajlok
S ha már megállnom nem lehet,
A mély pokol majd eltemet,
Hadd törjek össze, de meghajolni nem fogok !
Szólj, hol van ő ?
HORTENSIO
Nos éppen itt e házba',
Ott, az az ablak őrzi csendes álmát.
PETRUCHIO
Jó éjt, holnapig ! csöndben, békén szunnyadj,
Holnap vár a harc, a gond, a bánat,
Oh, ugy szeretlek ! de megfékez szivem és megköt,
Hogy szende és szelid légy, jámbor kis galamb.
Még ma hadd óvjon csöndes béke árnya
Jó éjszakát, te kedves vad leány !
HORTENSIO, GRUMIO
Ne prédikálj, már a fejünk is szédül !
Most menni kell aludni ágyba már !
(Grumio és Hortensio két oldalról karonfogják Petruchiót
és elvezetik. Miután elmentek, Baptista ingujjban és
hálósapkában egyik ablakon kidugja fejét.)
BAPTISTA
Ugy tetszik, ujra lárma van ott lenn !
(Függöny le.)
(Vége az elsö felvonásnak.)
MÁSODIK FELVONÁS.
(Szoba Baptista házában. Katalin, Bianka, egy szobalány ;
reggeli öltözködéssel foglalatoskodnak.)
ELSŐ JELENET.
KATALIN
(a szobalányhoz)
Takarodj tüstént, ügyetlen teremtés
A fésüvel hajam kitéped.
Ferdén kösd csokromat
Most már ,eredj !
(az el.)
BIANKA
Testvérem, minek kezdéd ujra már ?
Ily jókor reggel ?!
KATALIN
Mit? Már nincs korán.
Csak néked tetszik ugy. Álmos vagy mindig.
A szerenádtól nem nyugszol soha.
Hogy elpirulsz ! Igen, hallottam a
Szemtelen pisai urfit ; no meg azt a
Vén nyegle fickót odalent.
(gunyosan)
Hogy búg, hogy nyög a teljes éjen át,
Mint holdas estén elmélázó macska.
Nos, magad nem kisompolyogsz-e hát,
Hogy vélök együtt sétálj, óh te csacska!
BIANKA
Mi szivtelen tudsz sértegetni engem !
KATALIN
(felugrik)
Te meg a nőiséget sérted meg.
Hah, nők ti ! a ti bünötök csak az,
Hogy minket tart a férfi „gyönge nem"-nek.
No persze ! Egy kis nóta könnyen hat ;
Csábitó éji dal befonja őket ;
Immár szeretni kell, meghalnak máskép.
Gyalázat ! Milyen mélyre sülyedünk ;
Hogy labdáz vélünk durva férfikéz !
Kiért e rózsa itt a kontyodon ?
A keztyü kezed' féltve kinek óvja ?
Ruhádon, szólj, kiért e finom illat
Miért e drága ékszer itt karodra ?
Egy férfiért !
BIANKA
Ösztönöm sugallja azt,
Hogy jó lesz védnem szépségem varázsát.
KATALIN
Ej mit ! A nő a férjnek bábja csak.
De én ? én nem ! azt majd meglátják.
(Felindultan jár-kel a szobában.)
A lantot vedd !
A petyhüdt hurba szálljon élet !
Egy dalra gondolok,
Majd eldalolom tenéked
„Katalin dala."
(Bianka gitárt vett és játszani kezd rajta. )
A férfi nem kell nékem,
Nincs benne hála sok ;
Mint lánynak szebb az éltem,
Mert igy szabad vagyok.
Utánam aki vágyik,
Az nőjön nagyra fel,
Magasra, tán az égig,
S a mennyet hozza el
És nőjeül ha kérne,
A mély pokolba hajt,
Hogy kedvemért, ha kéne,
A sátánt hozza majd !
A férfi nem kell nékem,
Nincs benne hála sok;
Mint lánynak szebb az éltem,
Mert igy szabad vagyok.
PETRUCHIO
(kivül)
Bravo ! Ámazonóm !
LUCENTIO, PETRUCHIO, HORTENSIO
(kivül)
Bravissimo !
PETRUCHIO
(kivül)
Da Capo !
KATALIN
Hallod a gunyszót ?
Jön a sok kedves férfi.
Jőjj, az erkölcstelen had elől térj ki !
Mit késel? Tán csak nem fogsz várni rájok lesbe ?
El, ha mondom, jőjj gyorsan vélem a kertbe.
(Mindketten el)
MÁSODIK JELENET.
Baptista, Petruchio, Hortensio, Lucentio.
(Baptista, Petruchio be az állruhába öltözött Hortensióval, aki
lantot hoz és Lucentioval, kinek hóna allatt néhány könyv van)
BAPTISTA
Nos lépjetek be, az Isten hozott !
A két madárka eltávozott ;
A kis csicsergők kirepültek gyorsan.
De jó urak szólanátok végre,
Hogy ide mi is hozott bennetek',
Szerény lakomban kit köszönthetek ?
PETRUCHIO
(nyersen Baptistához; ez ijedten meghátrál).
Igy meggyöngült már az esze ? Ej no lám !
Nem emlékszik reám ? Nyolc éve mult,
Vendége voltam én néhány napig.
BAPTISTA
(nagyon alázatosan)
E nagy szerencsét nem is sejthetém.
Hisz ön Petruchio, s Antonio,
A gazdag ur az atyja.
PETRUCHIO
Helyes, ugy van.
Ő meghalt és hagyott rám egy millió. . .
Kanári madarat ; sárga mind és fényes.
Csomóba' vannak ők egyrakáson mindig ;
Csengő szép hangjukért egész világ ugy bomlik.
BAPTISTA
(mélyen meghajol)
Légy üdvöz, legyen üdvöz !
Milyen elme, milyen szellem !
Szolgálhatok ? Mit parancsol velem ?
PETRUCHIO
Hallom, hogy kis Katája milyen szép lány.
A női erények példaképe ő,
Megkérem hát kezét.
BAPTISTA
Hisz ez csak tréfa !
PETRUCHIO
Ki tréfál ? A kis pajkos Ámor-isten
Megsebzé, lángra gyujtá ah, a szivem ;
(Hortensiót előrevonva)
És minthogy hallom, tanitót keres
A lányainak éppen, nézze, kérem!
Én hoztam Önnek egyet, itt van ő,
(bemutja)
Bergamoból jön, neve Cembaloni.
A szép zenét senki sem érti jobban
Játszik a citerán, hárfán és zongorán,
Nagy mester ő, mondhatom, nincsen párja.
LUCENTIO
(előlép)
Engedd, hogy én is szólhassak
Francesco vagyok, minden nyelvben jártas
Filologus mester ; nevem jól ismerik,
Mert bennem él Homér, Virgil és Plátó szelleme.
BAPTISTA
(a két tanitóhoz)
Kisértsük meg, ez mitsem árthat ;
A lányok künn a kertbe' járnak ;
Megkezdhetik ott a leckét.
(Hortensio és Lucentio el.)
HARMADIK JELENET.
Baptista és Petruchio. Később Katalin, Kar, Hortensio.
BAPTISTA
Magunkra hagytak, most kimondom,
Mit eddig elhallgattam ám ;
Ön nem fog lelni szép Katómon
Oly nőre, milyet vár talán.
PETRUCHIO
Jó, jó ! Ön tréfál ? Háza gyöngyét
Nem szivesen adja.
BAPTISTA
Tréfa ez ?
PETRUCHIO
Hisz látja, lángban ég a szivem !
BAPTISTA
Majd lemondana ám legott,
Hogyha megismerné a lányom.
Hogy pórul járjon, nem kivánom.
PETRUCHIO
(emeltebb hangon)
Signor Baptista ! Drága minden perc,
Megkérni lányát hányszor jöjjek vajjon ?
Mondja ki hát röviden most
Adja vagy nem, hozzám a lányát?
Hogy gazdag vagyok, ugy-e, tudja jól ?
BAPTISTA
Óh mint szeretném, ha ön fiam lehetne
De nem hiszem, hogy lányom meghajol.
Itt ő az ur s engedni semmi kedve ;
Mi rajtunk ő uralkodik e házban.
PETRUCHIO
Óh adja hát, majd megszelidül nálam.
Oly szende lesz ő, mint az enyhe szellő
És engedelmes, édes, drága, hű.
(Kivül hangos zaj.)
HORTENSIO
(kivül)
Segitség ! Kérlek, óh segitsetek !
KATALIN
(kivül)
Várj, majd én segitelek,
Segitek én neked !
KAR
(kivül)
Hahaha ! Ez ő lehet
(A fenékajtó megnyilik, Hortensio lélekszakadva befut; a
széttört lant gallér gyanánt lóg a nyakán. Mögötte egy
pillanatra látható Katalin fenyegető karmozdulattal, aztán
gyorsan eltünik.)
BAPTISTA
(gunyosan Petruchiohoz)
Oly szende lesz ő, mint az enyhe szellő
És engedelmes, édes.
(Mosolyogva rázza fejét.)
PETRUCHIO
(Hortensiohoz, aki kimerülten székre roskadt)
Hát önnel mi történt, jó Cembaloni ?
Talán most uj divat az ilyen gallér ?
BAPTISTA
Kétségtelen, hogy szende lányom,
Kató ruházta igy fel, ugy-e bár ?
HORTENSIO
(panaszosan)
A szép Biankát éppen arra oktatám,
Mint kell a gitárt fogni s Katócska rám ront
S egy bősz fogással gitárom elvevén,
Kegyetlen feldiszitett véle igy.
PETRUCHIO
Hahahaha ! Ez ám a vig leányka !
Ah imádom őt ! hadd jöjjön hát elém,
A szive én előttem majd meghódol.
BAPTISTA
Beküldöm rögtön, ámde véle jön
A törhetetlen dac.
HORTENSIO
No most majd láthatod
Ám, hogy kivel van dolgod, vakmerő !
(Hortensio és Baptista el)
NEGYEDIK JELENET.
Petruchio egyedül, aztán Katalin.
PETRUCHIO
Nos fel a győzelemre, most vagy soha !
Most légy erős, te bátor férfi !
Petruchio, élted legszebb napja ez !
A büszke, makrancos leányzó
Hadd lássa benned a teremtés királyát !
Ah, érzem, tombol, lángol vérem
És lázban ég a lelkem is,
Hogy ezt a bátor, édes harcot várom . . .
De ott jön ő ! Igy láttam álmaimban.
E gőg, e dac ah, ő az ! Milyen szép !
Méltó reá, hogy véle harcra szálljak.
(Katalin belép.)
Katókám jó napot! Utolsó csókom óta
Hogy vagyunk ?
KATALIN
Az úr bolond !
Először látom önt e házban én.
PETRUCHIO
Ne mondd, hazudsz szivem. Igaz, hogy régen volt,
De a sok sóhajtás én nékem szólt mind.
Tudd meg tehát és vigasztaljon ez.
Felőled annyi szépet mondanak,
Te vagy a szendeség, a báj te vagy
És ez a szendeség, e szüzi báj
Indit engem arra, hogy nőül téged kérjelek.
KATALIN
(bámulva néz rá, gúnyosan).
Megindul ön ? No hát csak rajta, szedje
Össze most magát s induljon tovább !
PETRUCHIO
Ha ilyen szépen kérsz, - hát várok még.
KATALIN
Nyiltabban szóljak ? Mondom, menjen el !
PETRUCHIO
Mi kedves civódás, ismerem jól már.
KATALIN
Azt hiszi tán, önbe szerelmes volnék?
PETRUCHIO
Elmondja szép szemed, mit ajkad titkol.
KATALIN
Szemem kiszurni tudnám én magam,
Hogy eltiporja lábam !
PETRUCHIO
Milyen kedves,
Mily drága minden szó, mely ajkadon fölcsendül, Katókám édes !
KATALIN
Az eszén jár ön ?
PETRUCHIO
Nem ! Mindig a lábamon.
KATALIN
Ej, hisz ön őrült !
PETRUCHIO
Az a szerelmem, az őrült !
Egy szó, mint száz : te még ma nőm leszel !
KATALIN
Egy szó mint száz : az ur egy sült bolond.
PETRUCHIO
(határozottan)
Egy szó mint száz : még ma te lészsz a nőm,
Én igy szeretlek, igy, amilyen vagy.
(Leül)
KATALIN
(magában)
Remegek már ; az egész testem reszket ;
E gyöngéd hang s e férfias erő ;
Fülmile-hangon hős oroszlán szól.
Az első férfi ez, kit láttam én,
A többi mind csak hitvány gyermek.
De hát magam lekössem ? Katalin !
Alázat volna ez ! Nem, nem, nem és nem !
PETRUCHIO
Mi szépre fest szemérmed bájos pirja!
Szeretlek lángolón ; soká nem várok
Holnap már légy a nőm, óh légy a nőm !
Hiszen már rendben van minden,
Még az apád sem bánja.
Hogy nemet nem mondasz, tudom én azt jól.
KATALIN
(indulattal)
De mondok ám ; nos tizszer, százszor nem !
PETRUCHIO
(felugrik)
Ah, ámde én azt mondom, hogy ; igen !
Térj észre hát Katókám, én vagyok Petruchio.
E ház megrendül, hogyha egyet lépek ;
E kar, nézd, sok paripát fékezett meg ;
A bősz oroszlán félve néz szemembe ;
S a hangom harsog úgy, mint száz nagy ágyú hangja,
S te mernél vajjon én velem,
Az én akaratommal, hősi nagy erőmmel
- Gyönge nő - szembeszállni ?
KATALIN
Merek hát !
Mint az öné, olyan erős e két kar ;
S hangom is cseng úgy, ime, jól meghallja !
Hát fölveszem a harcot önnel én.
PETRUCHIO
No rajta csak, én győzök majd a harcban,
Mert biztos ez, hogy karom téged átölel . . .
(Átöleli.)
KATALIN
(viaskodik vele)
Vigyázzon jól, türelmem elhagy !
PETRUCHIO
Megrablom ajkad, itt az első csók !
(Megcsókolja.)
KATALIN
Segitségért kiáltok, ereszszen el !
PETRUCHIO
(ujra megcsókolja)
Jó, jó, no hát kiálts !
KATALIN
(teljes erővel kiszabaditja magát)
Hisz ez a téboly !
PETRUCHIO
(kissé nyugodtabban, de határozottan)
Már most is, lám, szeretsz. Sohse fogsz elhagyni.
KATALIN
(Petruchiótól távolabb egy székre vetette magát;
kis szünet után magában).
Megfogni vágyom, hogy lássam leverve,
S enyém legyen a szive, lelke !
Óh, most, hogy él, ugy gyűlölöm szörnyen ; -
S ha halva vón', nem hagynám el könnyen.
Ha volna nyilam, szivébe lőném,
Hogy szerelmes könnyel sirassam őt én.
PETRUCHIO
(észrevétlenül figyelte Katalint, magában.)
Szive vérzik fáj, de majd meggyógyul,
Idővel még minden jóra fordul.
KATALIN
Megfogni vágyom, hogy lássam leverve,
S enyém legyen a szive, enyém a lelke !
PETRUCHIO
A szivére vágyom, keblemre zárom ;
Nem fog szabadulni, mert ő lesz a párom !
ÖTÖDIK JELENET.
Baptista, Gucentio, Hortensio, előbbiek.
(Baptista lopva már többször betekintett az ajtón
most belép, utána Hortensio és Lucentio.)
BAPTISTA
Hozzátok jöttem, kedves gyermekek ;
Bocsánat, ha netán zavarlak ;
De hát a jó atyát megértitek . . .
Hogy végre, végre rólatok hirt halljak . . .
HORTENSÍO
(magában)
Szeretném tudni már most igazán,
Hogy ellentáll-e még a lány ?
LUCENTIO
(magában)
Petruchio ha győz e makacs hölgyen,
Biankámat elnyerendem könnyen.
BAPTISTA
De szóljon végre, nyiltan mondja el,
Hogy áll a kérés, enged-é a lány ?
PETRUCHIO
Már rendbe van minden, ahogy csak kell.
Ő tudja már, hogy a szerelme mit művel.
Jövő vasárnap lesz az esküvő.
KATALIN
(hevesen közbevág)
Nem mond valót, his |