MENYHÉRT: Mit mondjak még róla? Sok jogom nincs hozzá, hogy bárkit is csepüljek. Nélkülem nem is lobogna ez a görögtűz. Én gyújtottam meg. No, meg néhány hozzám hasonló balek. Mi hoztuk be őket a városba, én meg a barátaim. Őket, szegényeket. Azt a két boldogtalant, akiket ma ünneplünk. Ma már nevetek ezen az egészen. Egy szép napon, a város határában, egy régi kriptában rájuk bukkantam – igen, őrájuk, akikről ott fent (A színpadra mutat.) a mese szól. Gyönyörűek voltak. Romlatlanok. Tiszták. És ez a város már akkor is megérte a pénzét. No – mondom magamban – ha ezek itt feltámadnának, úgy ahogy vannak, restaurálás nélkül is – anélkül, hogy bármivel is ki kellene őket egészíteni – mert nem hiányzott egy porcikájuk sem – tehát úgy, ahogy vannak, meg tudnák változtatni maguk körül a világot. Mert bizonyára olyan szépen élnének, amilyen igazul éltek és haltak akkor. Ahogy ezt végiggondoltam, abban a pillanatban – akár hiszed, akár nem – feltámadtak. Diadalmenetben hoztuk be őket a városba. Persze, rögtön akadtak kétkedők – főleg a magas vezetésben – vizsgálatoknak vetették alá őket, még jó, hogy kutatóablakot nem vágtak rajtuk, végül is hitelesítették eredetiségüket, noha a vegyelemzéstől eltekintettek. És én vártam a hatást. Az eredményt. A változást. Hát, az be is következett. No, nem a városban, hanem őbennük. Beszippantotta, saját képére formálta őket a város, s noha idegenforgalmunk megnövekedett, szállodáink száma jócskán gyarapodott, egy hazuggal sem lettünk szegényebbek. Sőt, ők lettek takarója, cégére hazugságnak, öncsalásnak, megalkuvásnak. Én pedig rájöttem, hogy amit reméltem, álom volt csak, melynek ”Szülője elmélázó agyvelő, nemzője fecske röptű képzelet.” |