Egy este                                                                                                                             
                                                                                                       SAMUEL BECKETT

A földön feküdt, úgy találtak rá. Senkinek sem hiányzott. Senki sem kereste. Egy öregasszony talált rá. Úgy általánosságban szólva. Olyan régen történt.

Az asszony bóklászott, vadvirágot keresett. Csak sárgát. Csak arra volt szeme, így aztán belebotlott az ott fekvõbe. A férfi arccal a földre borulva, széttárt karokkal feküdt. Az évszak ellenére nagykabát volt rajta. A test takarásában hosszú sor gomb fogta össze végig. Mindenféle formájú és méretû gombok. Függõlegesen viselve a kabát szárnya a földet söpörte. Mintha ez összefüggene. A fej közelében, a földön egy kalap hevert csálén. Egyszerre a karimáján meg a tetején. A fekvõ férfi a zöldes kabátban nem volt feltûnõ. Távolról a kutató szem csak a fehér fejen akadhatott volna meg. Láthatta már az asszony valahol? Valahol, talpon? Csak lassan. Az asszony feketében volt. Hosszú, fekete szoknyája szegélye a füvön siklott utána. Alkonyodott. Ha most kelet felé venné az útját, árnyéka elõtte járna. Hosszú, fekete árnyék. Ideje beterelni a juhokat. De juhok nem voltak. Az asszony egyet se látott. Ha arra téved egy harmadik, csak õket kettejüket látja. Elõször az öregasszonyt, állva. Aztán, már közelebbrõl, azt a fekvõt. Mintha ez összefüggene. A néptelen mezõ. Az öregasszony, feketében, mozdulatlanul. A test a földön, mozdulatlanul. A fekete kar, végén a sárga. A fehér haj a fûben. Az estsötétbe hanyatló kelet. Csak lassan. Az idõjárás. Egész nap felhõs égbolt, alkonyatig. Nyugat-északnyugatra, már alkonypírban, a nap végül elõbukkan. Esõ? Pár csepp, ha úgy tetszik. Pár csepp reggel, ha úgy tetszik. Most, befejezni. Olyan régen történt. Az asszony, kényszerûségbõl egész nap odabent, kijön, mikor a nap elõbukkan. Sietõs léptekkel indul a mezõre. Meglepõdve, hogy útközben egy lélekkel sem találkozott, lázasan bóklászni kezd, vadvirágot keres. Lázasan látja, az est hamarosan leszáll. Meglepõdve megjegyzi, miért nincs itt ebben az évszakban juhok sokasága. Feketét visel, amióta csak fiatalon megözvegyült. Bóklászik, olyan virágot keres, amilyet õ szeret, a sírjára vinné. Ha a fekete kar vége nem kívánná a sárgát, egy szál se volna. Így viszont a lehetõ legkevesebb van. Ezen is meglepõdik, most már harmadszor, mióta kijött. Mert ebben az évszakban errefelé garmadával nõnek. Öreg barátja, az árnyéka, terhére van. Olyannyira, hogy arccal a nap felé fordul. Ami virág nem esik az útjába, azt oldalazva közelíti. Várja a nap alászálltát, hogy a hosszas alkonyfényben megint szabadon bóklászhasson. Zavarja hosszú, fekete szoknyája surrogása is a füvön. Félig lehunyt szemmel mozog, mintegy a fény delejében. Talán azt mondja magában, sok ennyi meglepetés egyetlen márciusi vagy áprilisi estére. Sehol senki. Egy árva bárány se. Virág is csak elvétve. Zavaró árnyék és surrogás. És mindezt tetõzi a rémület, amikor a lába a testhez ér. Véletlen. Senki sem kereste. Senkinek sem hiányzott. Az egymáshoz érõ ruhák feketéje és zöldje. A fehér közelében a pár szál szakajtott virág sárgája. A vén arc a ráesõ fényben. Tableau vivant, ha úgy tetszik. A maga módján. Mostantól minden néma csend. Mindaddig, míg az asszony képtelen mozdulni. A nap végül eltûnik, és vele minden árnyék. Minden árnyék itt. Lassan feketedõ alkonyég. Éjszaka, se hold, se csillagok. Mintha mindez összefüggene. De errõl ne többet.

                                                                                               Barkóczi András fordítása