TREPLJOV
(egy virág szirmait tépdesi) Szeret - nem szeret, szeret - nem szeret, szeret - nem szeret. (Nevet) Látod: nem szeret anyám. Hát persze! Élni, szeretni akar, világos blúzokat viselni - én pedig már huszonöt éves vagyok, és állandóan arra emlékeztetem, hogy már nem fiatal. Ha nem vagyok mellette, csak harminckét éves, de ha ott vagyok, negyvenhárom - ezért gyűlöl. Azt is tudja, hogy nem jó véleménnyel vagyok a színházról. Ő szereti a színházat, azt hiszi, az emberiséget, a szent művészetet szolgálja, szerintem pedig csak rutin és előítélet a mostani színház. Ha felgördül a függöny, és ezek a nagy tehetségek, a szent művészet papjai, egy háromfalú szobában, esti világításban azt utánozzák, hogyan esznek, isznak, szeretnek, járnak az emberek, hogyan hordják a kabátjukat; ha e bárgyú jelenetekből és mondatokból morált iparkodnak kicsikarni - azt a házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált; ha ezer változatban mindig ugyanazt, ugyanazt és ugyanazt tálalják elém - akkor én menekülök és menekülök, ahogy Maupassant menekült az Eiffel-toronytól, mert giccsességével majd szétnyomta az agyát.
Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi. (Az órájára tekint) Én szeretem anyámat, nagyon szeretem; de ő ostobán él, örökké ezzel az íróval szaladgál, a nevét folyton koptatják az újságok - és ez engem nagyon untat. Néha pedig megszólal bennem a közönséges halandók önzése; sajnálom, hogy híres színésznő az anyám, és azt érzem, hogy sokkal boldogabb lennék, ha egyszerű asszony volna! Hát van kétségbeejtőbb és ostobább az ilyen helyzetnél: megesik, hogy csupa hírességek, színészek, írók vendégeskednek nála, közöttük csak én nem vagyok senki, és csak azért tűrnek, mert az ő fia vagyok. Hát ki vagyok én? Mi vagyok én? Harmadéves koromban - ahogy írni szokták: a szerkesztőségre nem tartozó körülmények folytán - kikerültem az egyetemről, nincs tehetségem, nincs egy vasam se, az igazolványom szerint pedig csupán kijevi polgár vagyok. Apám is csak kijevi polgár, holott ő is híres színész volt. Úgyhogy valahányszor ezek a színészek és írók - ott a szalonjában - kegyes figyelmükre méltattak, nekem mindig úgy rémlett, hogy tekintetükkel csak az én semmiségemet méregetik; én meg kitaláltam a gondolataikat, és szenvedtem a megalázástól... |