A koncentrizmus

Uram!
Ön az első, aki érdeklődik e hülye alak iránt. Alábbiakban közlöm önnel mindazt, amit tudok: a halála előtti napon, Marseille-ben, ismerkedtem meg vele, helyesebben szólva akkor erőszakolta rám ennek az ismeretségnek fölöttébb kellemetlen terhét. Egy sötét zugkocsmában akaszkodott rám, ahol hetenként kétszer tökrészegre szoktam inni magam, mivel akkoriban megvolt még ez a kitűnő szokásom.
– Maga – mondta – elég hülyének látszik, ezért ébreszt bennem minden mértéken túli bizalmat. Végre – (ihletett kiszólásain mit sem változtatok) – végre és első ízben botlom ilyen nagy állatba, aki, ha a szememnek hinni merek, tökéletesen nélkülözi az értelemnek még a szikráját is és tökéletes, úgyszólván valóságos isteni nulla. – Itt szünetet tartott, felfedte kilétét, majd remegő hangon felkiáltott: – Keblemre, testvér! – Hevesen eltaszítottam. Majdnem elesett, elsápadt, majd olyan fájdalmas köhögési roham fogta el, hogy már szinte bánni kezdtem goromba gesztusomat. De mihamar összeszedte magát és újfent hozzám fordult, ezúttal alig hallhatóan: – Uram – szólt – engedje meg, hogy kérdezzek öntől valamit.
– Csak tessék, uram – feleltem hidegen.
– Véletlenül nem toulouse-i ön?
– De igen, uram. – Összerezzent, majd hebegni kezdett:
– Bocsásson meg, uram, kis szívességet kérnék, igazán semmiség az egész. Névjegykártyát húzott elő a zsebéből, gyorsan egy címet firkantott a hátuljára és átnyújtotta. – Mindenre, ami az ön szívének kedves – mondta –, jöjjön el erre a címre holnap déltájt, mutassa fel ezt a névjegyet és mondja, hogy ön a toulouse-i ember, mondja, hogy… – A szavába vágtam:
– Uram – mondtam –, nem csinálok semmit és nem megyek sehová. Nem ismerem önt és megsértett engem…
– De igen – makacskodott már majdnem türelmetlenül –, dehogynem, eljön. – Majd pimaszul: – Van maga akkora barom, hogy eljön…. – Elhallgatott, aztán halkan, finoman hozzáfűzte: – De ne déli tizenkettő előtt! – Ezzel kiment.
– Megtettem, amire kért. A házmesternőnél jókora csomagot hagyott a következő címzéssel: „Kedves toulouse-i barátomnak, aki megígérte, hogy eljön.”
– Ki ez az ember? – kérdeztem a házmesternőtől. Nem válaszolt. – Ki ez a hülye alak? Hol van? – Egész dühbe gurultam.
– Azt hiszem, meghalt – felelte.
– Mindössze ennyit tudok, uram és biztosíthatom önt, hogy ez éppen elég. A csomagban pedig csak füzetek voltak, amelyek annyira érdekelték önt. Beadtam őket könyvtárunk kéziratosztályára, mivel minél előbb szerettem volna megszabadulni tőlük, még abban a reményben is, hogy mielőbb az enyészet martaléka lesznek a holtak és haldoklók e házában és soha többé a kutya sem törődik velük. Már csak az van hátra, hogy messzemenő sajnálkozásomnak adjak hangot, amiért e nemes óhaj nem teljesült és biztosítsam önt, uram, rokonszenvemről, valamint mélységes megvetésemről.